Skip to content Skip to main navigation Skip to footer

Újkőkortól az Árpád-korig

Madocsa története egészen az Árpád-kor elejéig nyúlik vissza, de természetesen már honfoglaló elődeink megérkezése előtt is éltek itt emberek, akik hozzánk hasonlóan szintén felfedezték e csodás helyet, mely kedvező földrajzi elhelyezkedésének és nagyszerű természeti adottságainak köszönhetően már ősidők óta letelepedésre csábítja az embereket.  

Az egykor a Duna mellékágaival sűrűn szabdalt, halban és vadban bővelkedő vizenyős ártér alkalmasnak bizonyult az emberi megtelepedésre, mivel kisebb-nagyobb kiemelkedései a Duna gyakori áradásai idején is szárazon maradtak. 

A középső újkőkor idején, nagyjából 7000 évvel ezelőtt érkeztek meg ide az első telepesek, akiket írásos forrás hiányában a régészettudomány dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának nevezett el a cserépedényeiket díszítő motívumok alapján. Mint általában a legtöbb Kárpát-medencei újkőkori civilizáció, összhangban élve a természettel, ők is állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkoztak, mindezt kiegészítve halászattal, vadászattal és gyűjtögetéssel.

Nem sokkal ezután, a középső újkőkor végén i. e. 4000 környékén jelent meg vidékünkön a zselízi kultúra, kiknek egykori itt létét a falunk belterületéről előkerült, e népességre jellemző tetszetős megjelenésű, vörösre és sárgára festett cserépedényeik töredékei jelzik.

Az újkőkor végéről és az azt követő rézkor korai, illetve középső szakaszából egyelőre nem ismerünk tárgyi emléket Madocsáról.

A késő rézkor idején, az i. e. IV. évezred végén a főként állattartással foglalkozó baden-péceli kultúra egy nagyobb csoportja telepedett meg a jelenlegi Madocsa község D-K-i területén. Érdekességképpen megjegyzendő, hogy a jelenlegi ismereteink alapján ehhez a kultúrához köthető a kocsikerék feltalálása, amivel a közlekedést forradalmasítva nagyban hozzájárultak az emberi civilizáció fejlődéséhez.

Az i. e. III. évezred közepétől az i.e. I. évezred első negyedéig tartó Kárpát-medencei bronzkor különböző szakaszaiban több népcsoport is megtelepedett termékeny vidékünkön, kiknek egykori jelenlétét, mint minden hazai őskori civilizációét, elsősorban a régészeti ásatások, az építkezések, közművesítések, vagy a mélyszántás alkalmával a föld alól előkerült edénytöredékek jelzik. A bronzkorból Madocsán és határában a nagyrévi, vatyai, dunántúli mészbetétes, halomsíros és az urnamezős régészeti kultúrák tárgyi emlékeivel találkozhatunk.

Az i.e. 8. sz. – i.e. 1.sz.-ig terjedő Kárpát-medencei vaskorból, ha kis számban is, de kerültek elő régészeti emlékek Madocsa környékéről, melyek többnyire a hallstatti kultúrától, a Szkítáktól és a Keltáktól származó szórványleletek. Emellett említésre méltóak még a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállított Kelta kardok, melyek a madocsai szőlőhegyről kerültek elő.

A Római császárkor idején e vidék is bekapcsolódott a birodalom vérkeringésébe. Ekkoriban a limesnek és a közelben működő nagy katonai táboroknak köszönhetően több őrtorony és néhány kisebb település is létezett a madocsai határban, melyek a IV. sz. végén, a birodalmat sújtó nagy népvándorlások idején teljesen elnéptelenedtek. A Római birodalom bukása és az Avarok Kárpát-medencei megjelenése közötti időszakból nagyon kevés tárgyi emléket ismerünk Madocsa határából.

A 6. sz utolsó harmadától a 9. sz elejéig a Kárpát-medencei központú Avar Kaganátus meghatározó politikai szereplője volt a kora középkori Európának. Madocsa környékén az Avarok egykori jelenlétét egy korabeli településmaradvány és két temetkezési hely bizonyítja, de Madocsa belterületéről is kerültek elő kis számban Avar kori cserépedény töredékek.

Végül a 9. sz végén, 10. sz elején megérkeztek honalapító elődeink is, akik hamar birtokukba vették e csodás, akkoriban még természeti kincsekben jóval gazdagabb területet, kiknek korai jelenlétét a falu határából több helyről is előkerült szórvány leletek igazolnak. A fél nomád életet élő honfoglaló Magyarok egy része a Duna mellé telepítette téli szálláshelyeit, melyek lassan falvakká alakultak. Feltehetően így született meg annak idején Madocsa és a közelében fekvő néhány, mára már kihalt Árpád-kori település, név szerint Kormó, Körtvély, Szentalja, Partmadocsa, melyeknek egykori létezéséről a korabeli írásos feljegyzésekből, a régészeti leletekből, és a fennmaradt határnevekből tudunk.

 

Az első írásos forrástól az ártéri gazdálkodás végéig

Széles ártéren, az un. Madocsai öblözet közepe táján fekszik a falu. A folyószabályozás előtt majdnem minden oldalról Duna-medrek, mocsarak, nádasok övezték. Közelében híres, jó halászóhelyek voltak. Madocsa első írásos említése 1019-ből származik, ekkor a Zalavári apátság, 1038 a Bakonybéli, majd 1108-ban a veszprémvölgyi apácák monostora kapott a királytól jogot Madocsán (Part-Madocha) vizahalászatra. 

A község neve valószínűleg a Mod személynév kicsinyítőképzős származéka. A név az évszázadok során folytonosan változott:1019 Modocea, 1225-ben Modacha, 1343-ban Madacha, 1425-ben Madasa, 1515-ben Madocha.  Helyi szájhagyományok szerint Madocsa név eredete a besenyő múltra vezethető vissza, ahogy a falu népe is a besenyők leszármazottainak vallja magát.  

Madocsán a románkori apátsági templomot Bikács (Bikácsi Magnus királyi főtárnokmester) nemzettség alapítja 1145-ben a bencés rend számára, tehát egy nagyon korai nemzetségi monostorról van szó. Az akkori Madocsa jelentősége Esztergomhoz és Kalocsához volt mérhető.

A templom 1145-1180 között épült, Szt. Miklósnak volt szentelve. Jelentőségét mutatja, hogy 1225-ben a pápa a bencés rendi káptalan tartására jelöli ki, II. Géza maga is megajándékozta az apátságot. 

A középkor folyamán legalább három, de régészeti leletek szerint inkább több település létezett rövidebb-hosszabb ideig Madocsa közvetlen közelében. Amiről tudunk, hogy Madocsa monostorának bencés apátja birtokába tartoztak a környező falvak: Kormó, Körtvély, Hada, Gyűrűs, Örs.

1422-ben a falu és az apátság a Paksi család birtokába kerül. 1425 körül elnéptelenedett a falu és a monostor is. 1453-ban az elveszett javak visszaszerzését kísérli meg Fóris apát, ezért újra íratja az adományleveleket. 

1482-ben olasz apátot kapott a kolostor Fra Zoan Antonio Cattaneo személyében, aki a királyi könyvek miniátora volt. Ezt követően a domonkos rend átvette a kolostort a bencésektől. Az átvétel azonban csak ideiglenes lehetett, mert 1515-ben már ismét bencés, Pannonhalma alá tartozott, ekkor János nevű apátja kapott értesítést a bátai apát lemondásáról. A hagyomány szerint 1560-ban lett a lakosság református. 

Madocsa az 1580-as évi defterben 71 házzal szerepel, tehát viszonylag nagy község volt, az embereknek a fõ jövedelme ekkor is a halászatból ered, de 1628-ban már csak 7 adózó házat írtak benne össze. Valószínű, hogy nem csak ennyien laktak a XVII. században Madocsán, csak a török összeírások elől az elvadult, mocsaras tájon elrejtőztek a helyiek a környező nádasokba, erdőkbe.  Visszaemlékezések szerint még a XX. században is volt, aki még ismerte azt az öreg fát az Ordasi-szigetben, ami alatt úrvacsorát vettek a török elől ide bujdosok. 

1683-at a nagy pusztulás éveként emlegetik. A törökök kiűzésük előtt kirabolták majd felgyújtották falut a templommal együtt. Alig telik el 20 év a török után, máris a rácok elől kell elbújniuk az embereknek. A XVIII. század elején a madocsai nép erősen németellenes, titokban Rákóczi híveivel tartott kapcsolatot. Valószínű madocsai emberek segítségének köszönhetően jött át a Dunán először Deák és Ilosvay, majd Vak Bottyán serege, mert Madocsa mindig biztos támasza és rejteke volt a Dunán átkelő, portyára menő kurucoknak. 

1700 körül áll még a templom, de a két tornyából már csak az egyik volt meg. Bohus, pécsi kanonok, 1721-es vizitációja szerint “faragott kőből gyönyörű szép olasz stylben építve” Tolna megye legszebb templomának tart, még így leromlott állapotában is. 

1710-ben és 1738-ban pestis sújtotta a vidéket, ennek ellenére 1753-ban 200 család lakott Madocsán.  A XVIII. század második felétől már békés idők jártak, így a lakosság szépen gyarapodott. A falu fő jövedelme az ártereken folytatott gyümölcs termeléséből, állattartásból és halászatból származott. Egy, a 18. század végi madocsai összeírásból kiderült, hogy egy-egy gazdának több tonna gyümölcse is teremhetett (alma, körte, szilva).  

A 18. század végén a falu elöljárósága kezdeményezte az új templom építését. A régi templom minden mozdítható kövét addigra elhordták, így az apátság köveiből épült meg a bölcskei katolikus templom és a paplak 1796-ban is. A mai madocsai református templom 1803–1806 között épült, felhasználva az apátság megmaradt romjait. 1829-ben a tornyot visszaépítették az eredeti magasságra, és egy hosszú süveget is kapott a torony tetejére, melyet előbb zsindellyel, majd jóval később bádoggal borítottak be. Ugyanebben az évben 1846 lélek élt Madocsán, de valami miatt megállt a fejlődésben, 1851-ben már csak 1680-an laknak a faluban.

Az 1851-ki bogyiszlói dunai kanyarátmetszéssel azonban a falut környező mocsár leszivárgott, s az egykori nádasok helyét, szépen lassan szántóvá alakították át az emberek. Ahogy teltek az évek, egyre jobban éreztették hatásukat a vízszabályozások következményei,  az ívásra alkalmas helyek eltűntek, így csökkent a halállomány. A gyümölcsösök területe is fokozatosan összezsugorodott, és a Duna mentén erdő írtásokat végeztek. Ezek hatások összessége az ártéri gazdálkodás korszakának leáldozását eredményezte. Kezdetét vette a szántógazdálkodásra való áttérés.

 

Szántógazdálkodás kialakulása 

Az ember itteni megtelepedésétől az ártéri gazdálkodás korszakának a végéig a Duna mentén élő népek a természethez igazodtak. Vályogból, fából és szalmából készült házaikat oda építették, ahol azt a vízjárás is lehetővé tette. Házaik körül kertet műveltek, a füves szárazulatokat állataikkal legeltették, kisebb részét feltörték, és termeltek rajta szükségleteik szerint. A dús ártéri erdőkben gyümölcsfákat oltottak, és fát vágtak épületnek, kerítésnek, csónaknak stb. A zsombékosokban és nádasokban melyek páratlanul gazdag madárvilágnak adtak otthont vadásztak, madarásztak, kacsatojást gyűjtöttek, nádat, gyékényt szedtek, esetleg elbújtak vész esetén a tatár, török, labanc, vagy éppen pandúr elől, ha a sors úgy hozta. A vizekben pedig, ahol ma már szinte elképzelhetetlen halbőség volt, sokféle módon halásztak bőséggel. 

A XIX. század elejétől természetes környezetünkben és a Madocsán élő emberek életében is gyökeres változás vette kezdetét. Központi utasításra országszerte megkezdődött az árterületek vízmentesítése. Ennek célja a szántóterületek növelése volt, a gabonát ugyanis igen jó áron lehetett értékesíteni a folyton háborúskodó Európában. A fokok lezárásával, a határ kiszárításával kezdetét vette egy olyan folyamat, aminek eredményeképp az ember és a természet többezer éves harmonikus, fenntartható együttélése véget ért. Felsőbb utasításra a fokokat betemettették, hogy a Duna vize ne tudjon a határba szétterülni. 

A lakosságot máig is tartóan folyamatosan abban tették érdekeltté, hogy minél nagyobb területet alakítsanak szántóvá. A legelőket feltörték, az erdőket a gyümölcsfákkal együtt kiirtották, a mélyebb fekvésű területeken megmaradt vizeket csatornákon levezették, hogy ezek helyét is felszánthassák, ahol csak lehet. Az eredeti természet visszaszorításával a lakosság egyre kisebb hányada élt meg a természet nyújtotta szolgáltatásokból, és egyre többen a szántóföldek műveléséből. Így történt, hogy a több ezer éves gyakorlatra alapozott ártéri gazdálkodás a XIX. század első felében véget ért, és csupán néhány évtized leforgása alatt Madocsa a földművelők falujává változott. 

 A földművelő életmód anyagi fellendülést is hozott Madocsa lakóinak. Többek között emiatt is folyamatosan nőtt a település lakosságszáma. Az általános értékmérő a szántóterület nagysága lett, és verseny indult ezek megszerzéséért, bővítéséért, ami miatt több vitás ügy is keletkezett. Természetesen a falu egész határa a birtokosok tulajdonában volt, még a feudális viszonyokból származó jog szerint. Viszont a jobbágyok munkája tette azt termővé. A birtokos látva jobbágyai gyarapodását, jogainál fogva mind több részt vett magához. Ez vezetett a Madocsán közel 100 éven át tartó úrbéri perek sokaságához. Érdekes történet, hogy XIX. század végére elsősorban azok a földbirtokosok, akik földjeiket bérlőkön keresztül hasznosították eladósodtak, és a bankok kisebb parcellánként eladták ezeket a földeket. Így történt az meg, hogy a felmenőik által termővé tett, de földesurakhoz kerülő földjeiket végül saját pénzükön visszavásárolhatták a szorgalmas madocsai gazdák. 

A fokgazdálkodás megszüntetése nem csak anyagi hasznot hozott az itt élők számára. A fokok országszerte történő lezárása miatt az évente különböző mértékű, ritmusosan jelentkező áradások vize már nem tudott nagy területen szétterülni. Nagyobb áradások alkalmával a folyó újra és újra elöntötte az akkor már szántóként használt területeket, ezzel nagy károkat okozva. Emiatt szükségessé vált töltések, gátak építése. A töltésépítés, és az árvíz elleni védekezés több mint 2 évszázadon át folyamatosan része lett a madocsaiak életének. A magasabb védműveken már ritkábban tört át a Duna, de egy-egy árvíz alkalmával addig soha nem tapasztalt magasságú területeket is elöntött a víz. Ezekre válaszul folyamatosan magasodtak a töltések, és egyre ritkultak, de alkalmanként mindent elpusztítottak az árvizek.  Több mint 100 esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a védőgátak valódi védelmet nyújtsanak a pusztító árvizek ellen. 

Végül a ’60-’70-es években kibontakozó intenzív nagyüzemi gazdálkodás térnyerésének eredményeként alakult olyanná a madocsai határ, amilyennek ma is láthatjuk. A falut körülvevő egykori árterületet végül teljesen vízmentesítették, és szántóföldi művelésbe fogták. Ennek megvalósítása olyannyira sikerült, hogy mára már nem a víztöbblettől kell tartanunk, hanem a gazdálkodók körében is egyre erősödik a klímaváltozás velejárójaként a vízhiánytól való félelem.

Jelenkorunk

1908-ban nagy tűzvész pusztított a faluban, összesen 143 ház és 85 melléképület égett le, sok család összes vagyona a jószágokkal együtt odaveszett. A tűzesetről könyvet is adtak ki, az árusításból származó bevételt a tűzkárosultak kapták.

A XX. század baljós hullámai nem kerülhették el Madocsát sem. Az első világháború kitörésekor szinte minden hadravaló férfit besoroztak, ám közülük 72 már sosem térhetett haza. Tiszteletükre emlékművet avattak a polgármesteri hivatal előtti téren.

A húszas évek végén Erzsébet királynő halálának emlékére tölgyeket ültettek a Bölcske felé vezető országút mellé.

1928-ban felszólította a vármegye Madocsa községét, hogy létesítsen óvodát. Néhány év kellett, még a pénzt előteremtette rá a község, így az óvoda megnyílt és azóta is működik.

1929-ben megépül a köves út, ami összekötötte a falut Bölcskével és a másik irányba Kömlőddel.

A múlt század harmincas éveit tekinthetjük Madocsa község kisparaszti közösség virágkorának. A gazdák túlnyomó része folyamatosan gyarapodott, hasonlóképpen a faluban működő iparosréteg társaságával, egy munkanélküli sem volt abban a korszakban. A Dunán két hajómalom dolgozott a háború előtt, elsősorban gabonát őröltek, mégpedig kiváló minőségben.

Az első világháború sebei még be sem gyógyultak, már a második világháború gyilkos lehelete járta át egész Európát. Madocsáról is mennie kellett megannyi bakának a következő gyilkos háborúba. Amikor megérkeztek az első szomorú hírek a frontról, az első madocsai háborús halottról, az I. világháborús emlékműnél megemlékezést rendeztek. Madocsa közelében állóharc nem alakult ki, így a falu kisebb légiütközetek golyózáporával, és lehulló roncsaival megúszta. Viszont 1944 novemberében a szovjet hadsereg megjelent a Duna másik felén, majd decemberben az oroszok átkeltek a folyón és megszállták Madocsát, elhajtották a jószágok egy részét, kirabolták az uradalmakat, és mindennaposak voltak az erőszakoskodások a lakossággal szemben. A falu közelében a Tóháti-legelőn repülőteret építettek, hangárakat és raktárakat húzattak fel az itt élőkkel. A második világháború után nehezen indult el az élet Madocsán is. Sokan maradtak ott a fronton, mások fogságban voltak. A település központjában később emlékpark épült a második világháborúban elesettek emlékére. 

1953-ban a magyar állam a magántulajdonban lévő gőzmalmot államosította, és leállította. Ezután tégláról téglára hordta el a kommunista rezsim a malmot, melynek ikonikus, nyolcszög alapú, 20 méter magas kéménye többé már nem igazíthatta útba a madocsai puszta vándorát. Egykori malom létezését már csak a család történetei, a Malom utca neve és néhány régi fénykép őrzi tovább.

Kendert egészen az ötvenes évek elejéig termesztettek Madocsán. Szinte minden háznál megvoltak a kenderfeldolgozás szerszámai. A kender rostjából fonalat, kötelet, és vásznat készítettek. A falu alatti vizekben áztatták ki a kenderszálat, aminek emlékét utcanév őrzi.

1956 kora tavaszán volt  az utolsó nagy árvíz, a jeges víz áttörte a gátat, és körbevette a települést az áradás. Ennek az utolsó madocsai árvíznek a történeteit még ma is felemlegetik az idősebb madocsaiak. 

 A XX. században a civilizáció fejlődésével, a közművek, az utak, a csatornák kiépítésével, a telefonhálózat fejlesztésével és az informatikai hálózatba való belépéssel alakult ki a mai Madocsa.

2019-ben ünnepelte fennállásának 1000 éves évfordulóját a falu, melyet a település első írásos említésétől számítanak. Az 1000 éves születésnapról egész évben ünnepségsorozattal emlékeztek meg a helyiek, melynek legfőbb állomása a szeptemberben megrendezett millenniumi Szüreti nap volt. 

A madocsaiak felnéznek őseikre, és büszkén tekintenek vissza múltjukra. Ősi hagyományaikat ápolva kincsként őrzik népművészetüket, a madocsai dalokat, híres népi táncukat, népviseletüket mindmáig megtartották, és az egyedi tájnyelvezetet amit használnak, a környéken oly különösen hangzó ő-ző nyelvjárásukat tovább beszélik. Nem is csoda, hogy a falu iránti szeretetet minden itt élő család igyekszik örökül hagyni a fiatal generációk számára.

Készítette

Tarczal János: Újkőkortól az Árpád-korig
Bán Géza,  Magyar István: Az első írásos forrástól az ártéri gazdálkodás végéig
Laposa János: Szántógazdálkodás kialakulása
Magyar István: Jelenkorunk

 

Felhasznált irodalom:

Danics György: Madocsa. Madocsa Község Önkormányzata. 2005
Hőke Lajos: Báta, Czikádor, Földvár, Madocsa, Szegszárd  monasteriologiájához. In: Magyar Sion (7.évfolyam). Esztergom, 1869
ANDRÁSFALVY BERTALAN : Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. In: Tanulmányok Tolna megye történetéből Szekszárd, 1975